Balaton, asztal, tv

A szobában szinte vágni lehetett a feszültséget. Az asztal körül ülők arcán látszott, hogy legszívesebben valahol egészen máshol lennének, de a főnök utasítása egyértelmű volt. Már csak az ő széke volt üres, mindenki rá várt. Az asztal egyik felén egyenruhások ültek, szemben velük foglaltak helyet a civil tanácsadók. A néma csendben a két társaság leginkább egymást méregette. Csak néha néztek az ajtóra vagy az üres székre.

– Tipikus. – Mondta az ajtóhoz közel ülő ezredes, idegesen nézegetve az óráját. – Iderángat mindenkit, hogy azonnal jelenjünk meg, ő pedig késik. Kíváncsi vagyok, ezúttal mi az a fontos és sürgős, ami miatt nem lehetek otthon.

A mellette ülő éppen válaszolni akart, mikor nyílt az ajtó és egy civil ruhás, de láthatóan katona múltú férfi lépett be. Mindenki felállt a helyéről az érkezésére.

– Köszönöm, hogy mindenki itt van. Foglaljanak helyet.

Azzal ő is leült és hosszan körbenézett a jelenlévőkön.

– A Balaton akció teljes bukással zárult. Emberi áldozatról nem tudunk, de két ügynökünk is eltűnt. A nagyobb baj az, hogy a teljes régióból ki kell menekítenünk minden munkatársunkat, nehogy még nagyobb legyen a veszteségünk. A következő órában ez lesz a legfontosabb feladatunk. Utána ráérünk azon gondolkodni, mit rontottunk el és ki szivárogtatott.

– Úgy érti, tégla van közöttünk? – Kérdezte a mellette ülő civil ruhás.

– Nem tudunk semmit egyelőre, de az akció természetéből kifolyólag csak az Ügynökségen belülről kerülhetett ki információ. És ha szűkítenem kell, akkor csak ebből a szobából. De még mielőtt egymás torkának esnének, koncentráljunk most azokra, akik a leginkább számítanak a segítségünkre.

Néhány gombot megnyomott az előtte álló kezelőn, mire a plafonból egy vetítő ereszkedett le. A főnökkel szemközti falon egy térkép jelent meg, pirossal jelölve az érintett területet. Az onnan kivezető utakon fekete pontok mozogtak nagy sebességgel, láthatóan sietve hagyva el a helyszínt.

– Ahogyan látják, autóink már elindultak visszafele és várhatóan tíz percen belül meg is érkeznek a védett házakhoz.

A térképen ekkor az egyik pont váratlanul megállt, majd eltűnt. Közvetlenül utána egy második és egy harmadik is. Néhány másodpercen belül pedig az összes.

– Nem! Ez képtelenség! – Ugrottak fel többen is az asztalra csapva.

– Ez csak valami vicc, ugye? Jól működik a nyomkövető? – Kérdezte az egyik civil ruhás az asztal végén. – Ha mi szállíthattuk volna ezt a technológiát is, ilyen nem fordulhatna elő!

A főnök előtt álló telefon csörögni kezdett. Ismét megnyomott pár gombot és a vetítőn egy ideges hadnagy képe jelent meg. Láthatóan már attól pánikban volt, hogy telefonálnia kell és az, hogy rossz hír miatt, a maradék önbizalmát is elvette. Hangja remegett, ahogy megszólalt.

– Uram! Minden autónkkal elvesztettük a kapcsolatot, uram!

– Hogy érti, hogy elvesztették? Használják a GPS-t. Vagy a rádiót.

– Uram! Egyik sem működik uram. Eltüntek. Semmit nem tudunk róluk, egy műszerünkkel sem érzékelünk semmit. A műholdképek most érkeznek. Azonnal továbbítom Önöknek.

A vetítő képe ismét változott, a térkép helyén ugyanaz a terület jelent meg, de ezúttal a valóságot mutatva. Néhány gombnyomás után a felvétel visszaugrott az időben pár percet és némi nagyítás után egy fekete terepjáró tűnt fel rajta, ahogy a sávok között cikázva halad észvesztő tempóban. Egy egyenes, fákkal fedetlen szakaszon az autó helyén villanás látszódott, majd semmi. Az út kihalt és üres volt. Mintha az autó egyszerre valahová máshová került volna át. Ez a jelenet megismétlődött még párszor más helyszíneken más autókkal.

A szobában teljes csend volt. Senki nem tudott megmozdulni vagy beszélni. Mindenkit ledöbbentett a látvány. A legtöbben néma csendben meredtek maguk elé az asztalra, mintha attól várnának válaszokat. Észre sem vették, hogy az ajtó mellett ülő ezredes feláll és a főnök mellé sétál. A kezelőhöz nyúlt és megnyomott rajta egy gombot. A kép megremegett és elsötétült, a vetítő csendben visszasiklott a plafonba.

– Hölgyeim, uraim, azt hiszem, most már mindannyian sejtik, hogy amit most látnak, az az Ügynökség végének kezdete. Néhány percen belül a teljes állomány a mi uralmunk alá tartozik majd és átszállítunk mindenkit egy általunk kijelölt, biztonságos helyre.

A teremben kitört a hangzavar, mintha mindenkin egyszerre múlna el a korábbi sokk.

– De hát kicsodák maguk és hogyan tudták mindezt így megvalósítani? 

– Hová tűntek az autók? 

– Mi van az utasokkal?

Néhányan, közel az ezredeshez, felpattantak, hogy lefogják vagy leüssék, de mintha csak egy láthatatlan erő mozgatná őket, megtántorodtak és ájultan a földre estek. Ez csak méginkább növelte a pánikot.

A hangzavarra az ajtó előtt álló őrök a szobába akartak rontani, de a zár magától a helyére kattant. Innentől csak belülről lehetett volna kinyitni. Páran automatikusan a telefonjukért nyúltak, de a szabályzat értelmében azt még a bejáratnál leadták. A szoba teljesen el volt vágva a külvilágtól.

Ismét az ezredes szólalt meg.

– Kérem, kérem! Őrizzék meg a hidegvérüket és akkor nem lesz senkinek semmi bántódása. Szándékaink békés természetűek, de az Ügynökség munkája már egy jó ideje veszélyt jelentett ránk. A Balaton akció pedig jó lehetőséget adott a hatalomátvételre, muszáj volt lépnünk. Most ha kérhetem Önöket, üljenek nyugodtan és várják, hogy felsugározunk mindenkit a Hold tulsó oldalán álló bázisunkba.

Mintha csak egy jel lett volna, szép sorban mindenki az asztal körül eltűnt egy apró villanás kíséretében. Az ezredes elégedetten nézett körül az üres szobában, majd az órájára pillantott.

– Remek, van még 10 percem a sorozatig, addig haza is érek. Remélem, a férjem még nem kapcsolta ki a tévét.

Azzal ő is felvillant, majd eltűnt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük